IV. szakasz: Az első befogadások 3.

Mikor Szanaszél magához tért, egy pár pillanatig csak kapálódzott, mint aki éppen vízbe fúl: ahova átébredt, ott nem volt hova bújni a feje fölött őrült táncot járó vihar elől, így eleinte az elemi félelem töltötte ki teljesen bensőjét. Ugyanakkor hamar kiderült, hogy az égiháború nem több színjátéknál: sem a cikázó villámok, sem az eső nem érte a földet, ellenben hangjukkal és szagukkal.

A nő saját verejtékében úszva ott feküdt és zihált mellette, elsőre úgy tűnt, eszméletlenül; de aztán erőtlen hangja megszólalt a vándor fejében: – Gyenge vagyok, és így könnyebb beszélnem. Ne féld a fellegeket! Még egy állomás, és leérünk.

Nem kapott semmi választ, és a szemét sem nyitotta ki, hogy tájékozódjon a külvilágról.

– Félsz tőlem, Szanaszél? – folytatta ugyanúgy.

– Nem tudom – vallotta a vándor, és ténylegesen megijedt, mikor egészen közel eldördült az ég, és még fel is sikoltott fájdalmában a nő. – Még… a nevedet sem tudom.

– Mikor döntöttél úgy, hogy nem én vagyok Égbolt Sikló?

– Ezt nem tudom megmondani. Sok dolog történt. Most meg, ahogy felébredtem, minden eddigitől függetlenül tudtam: te vagy a hasonmás.

– Már ebből is kitűnik, hogy vándor vagy.

– Te pedig vörös tünde – jegyezte meg szórakozottan Szanaszél. – Mi ez? Kihalt fajok találkozója?

Virágének reszketeg mosolyt feszített az arcára. – De látod, mégiscsak élünk. És hamarosan eggyel nő népem lélekszáma.

– Úgy gondolod? – ironizált Szanaszél elkínzottan. – Egyébként nem vagyunk mi véletlenül ősellenségek?

A vörös tünde ezúttal már nevetett egy óvatosat, aminek fél perces pihegés lett a vége.

– Bizonyos szempontból – mondta aztán. – De a tét akkora, hogy engem igazán már a szörnyűségeket kiváltó konfliktus sem érdekel.

– Nem fogsz megölni? – kérdezte hirtelen Szanaszél.

– Mit érzel? – válaszolt kérdéssel Virágének, ezúttal hangosan.

– Szerintem… szerintem nem.

– Eleinte meg akartalak ölni – magyarázott ismét gondolatban a nő –, vagy legalább félreállítani, mert potenciális veszélyforrásként tekintettem rád.

– Mi változott?

– Sok minden. De legfőképp én magam. Történetesen nagyon jól tudom, milyen az egyik utolsónak lenni – elég teher ez önmagában. – Vadul fújtatott. – És hát… az erőm is… apad. Ha megszülök… teljesen rád… leszünk utalva.

– Értem – nyelt és bólintott egyszerre Szanaszél. – Hogy hívnak? Ha esetleg… Ha… Nem tudom.

– Mostanság Virágéneknek hívom magam.

– Szép… Szép név.

A vörös tünde zihálni kezdett, és nem szólt, bár Szanaszél kívülről jött szomorúságot érzett.

– Mikor indulunk? – kérdezte meg óvatosan ősellenségét a vándor kicsivel később, mikorra valamelyest csillapodott légzése.

– Nem mentek sehova – felelt egy ugyanolyan hang, mint amit gondolat formájában várt.

– Ha megjön Égbolt Sikló, vagyis: most – szállt be Virágének is. – Elindulok és felszedlek, ha sikerült elaludnod.

– Hogyan?!

– Üsd le magad. Vagy ha az nem megy, üttesd ki magad vele!

Égbolt Sikló odalépett hozzájuk kivont kardokkal, szemei idegesen jártak a hamis vihar és kettejük között, de végül megállapodtak a némán nyögő, eltorzult arcú vörös tündén.

Miért vagy még itt?! – nézett Szanaszél is oda, de nem volt ideje tovább gondolkozni, mert a légúszó a vörös tünde felé sújtott kardjaival. A vándor odavetődött, s most térden állva tartotta a lány inas kezeit. Egy darabig összeakaszkodva farkasszemet néztek, aztán a férfi minden erőlködés nélkül, szép lassan elkezdett felemelkedni, s így arcuk egészen közel került egymáshoz.

– Eressz! – sziszegte Égbolt Sikló elgyötört hangon, s el kellett fordítania tekintetét. – Nem érted ezt az egészet. Meg kell akadályozni, hogy… Hogy övé legyen!

– Az a gyermek sem így, sem úgy nem lesz a tied, Sikló – mondta csendesen Szanaszél. – Bármire is készüljön Virágének, nincs beleszólásunk.

Szanaszél érezte, hogy eltűnik a vörös tünde lábának nyomása és melege az övétől. De a légúszó lány nem vett az átébredésről tudomást; kezei nem az erőlködéstől reszkettek, szempilláin könnycseppek játszottak a lezuhanás gondolatával.

– NEM! – sikoltotta Sikló és újult, meglepő erővel próbálta kiszabadítani magát.

Szanaszél ekkor – előre is szégyellve tervét – vett egy mély levegőt, és megcsókolta Égbolt Sikló száraz ajkait. Aztán az történt, amit várt: az agresszív lány hitetlenkedve, a fenti vihart megszégyenítő villámokat szóró szemekkel hátrahőkölt, és az így nyert távot kihasználva lefejelte szerelmét, kit már a földet érés pillanatában elragadott az álombolygás.

Tovább!

Vissza az elágazáshoz!