Mámor járta át és fordítva. Végigvándorolt a sárkánykígyó
testű emlős bizsergősen égető hátán, aztán lenyelette magát vele.
Megemésztődött, és eggyé vált a lénnyel.
És
hiába érezte és tudta, hogy ez már megtörtént egyszer, mégis mindig belement a
dologba. Hogy pontosan mennyi idő és alkalom után unt rá – de szigorúan csak
aznapra –, sosem kérdezte magától. Egyszerre várta és szánt szándékkal tolta a
kifulladás idejét, mikor elfogyva hátravetheti magát a túl puha ágyba, várni a
teljes elmúlást.
Azonban
az sosem jött el, helyette egy-egy szőrmók falatka hozta be neki a frissítő,
tökéletesen kevés, inkább italt mint ételt. Aktuális partnere ritkán bírta a
lények jelenlétét, s általában még a felöltözéssel sem bajlódva szaladt ki a
szerelembarlangnak használt vendégkunyhóból. Ava, személyes kedvence volt – nem
ruházatilag – a legszégyenlősebb a falatkák előtt, ugyanakkor a legvirgoncabb
is a zárt ajtók mögött. Ő emlékeztette legjobban feleségére, s talán emiatt,
amikor vele volt, a bűntudat sem tépte annyira.
Erne
kábán megköszönte a csipogva átnyújtott frissítőt, és egyből benyakalta, holott
az nem csúszott kellő mértékben, s így jelentős része csupasz testén, vagy a
gyűrött lepedőn végezte.
– Egy
újabb folt ide vagy oda, nem mindegy? – kérdezte dühösen a csendben figyelő
falatkát.
Néha
úgy érezte, érti, mi feszélyezi annyira a tündérboszorkákat. Hihetetlen, de
igaznak tűnt a kis szőrcsimbókok makulátlansága. Amikor így néztek valami nem
szájuk íze szerint valót, sosem közölték gondolataikat. Ernének volt egy olyan
sejtése, hogy a boszorkákkal sem beszélnek ilyenkor, csak pislognak rájuk úgy,
szavak nélkül, mégis feddőn, s ez a gondolat megszülte a következőt: e nők
számára közel akkora kínzókamra e vár, mint Romlásnak! Mit követhettetek el,
amiért elvállaltátok a foglár szerepét?
Erne
felült, és majdnem Aváért kiáltott. Hogy mit mondott volna neki, arról ugyan
fogalma sem volt, s lehet, hogy néhány elcsépelt kedves szó után megint a
szokásos összegabalyodás keveredett volna ki belőle.
– Miért
vagy még itt? – találta meg a falatkát inkább.
A
lény azt csipákolta, hogy csak segíteni akart, és fog is, amíg Ernének szüksége
lesz rá.
– A
mai napra már nincs szükségem semmire – morogta a vándor, gyűlölve ezt a fajta
kommunikációs formát. – Holnap visszatérhetünk a kérdésre. Esetleg Ava hozhatná
a reggelim… Persze csak ha szeretne jönni…
A
falatka nem mozdult, s Erne eleinte nem is értette, mit sugall éppen.
Elgémberedett derekától nehézkesen közelebb hajolt hozzá, mintha azzal bármit
is elérhetne.
Romlás
a bűntudatában is megtenyészik – tudta meg hirtelen, s legszívesebben
hozzávágott volna egy vánkost a falatkához. Aztán lehet rá is ülne a biztonság
kedvéért.
Bűntudat?
– ha úgy tetszik. Csakhogy őt nem olyan fából faragták, hogy az érzések e
veszedelme feleméssze, tudta, mit kell tennie: hagyja, hadd tombolja ki magát –
szándékos kétértelműség. A tagadás a legfölöslegesebb, amit tehet. Annál lehet
jobbat is csinálni. Ami történt, megtörtént. A vörös tündék a Kárhozatban
senyvedtek, míg lelkük végleg el nem emésztődik – ha minden igaz, már nincs sok
hátra a szenvedésből.
És
bizony azt se lehet mondani, hogy nem érdemelték meg… valamelyest. Erne
egyébként nem haragudott igazán rájuk, nem tekintette őket ellenségnek sem. Így
esett.
De
szánalom ide vagy oda, ha választania kéne, összességében inkább tudná az egész
bagázst ott, ahol most is vannak. A szabadságot nem érdemelték meg, annyi
szent.
És
itt: állj. Ha tovább lép, az magyarázkodásba, agyalásba fordul, s végül
önsanyargatásba megy át.
– Megtörtént
– jelentette ki vállrándítva, egész őszintén. – Kiheverem, aztán visszatérek
hozzá, folytatni a játszmánkat. Nem felejtettem el. Ne hidd, kicsi fabatka,
hogy ennyivel elintéz a mi jó öreg Romlásunk. A csatát megnyerte, ezt
elismerem, de ennyi, nem több.
A
falatka lemondó csippantást hallatott – a döntés Erne kezében van. És már csak
az ösztöne segíthet.
– Vándor-ösztönöm
azt súgja, hozz még egyet, de ezúttal is a bal hátsó sorokból, amiket mindig
ottfelejtetek és kicsit erjedtek.
Talán
másnap reggel egészen rövid, ideges kopogás riasztotta.
– Romlás
hívat – suttogta Ava lesütött szemmel a belső fal mellé felhúzott vendégkunyhó
vár felőli bejáratából. Mintha szédelgett is volna, de még így, fáradtan is
gyönyörűek voltak megnyúlt vonásai – nem véletlenül választott annak idején
vándor létére társat; a boszorkány olyan volt, mint felesége fiatalkori mása,
csak zöld szemekkel.
A
vándor félrehúzta a lenge takarót.
– Nem
azért jöttem. Tisztulni kell.
– Hogyhogy?
Hiszen nem vonultál el a gyónás zárkájába, amikor érkezésemkor hozzá kísértél.
Azt hittem, megúsztad.
– Azt
a próbát valóban kiálltam. Romlás azonban ragályos, ha olyan kapja el, aki nem
tudja kordában tartani.
– Fene
ebbe a Romlásba, hogy elrontja a reggelem – ásította kótyagos fejjel Erne, s
ahogy feljebb kecmergett, kezével benyomta a puha matracot, mire a tálból hideg
folyadék és émelyítő emlékek ömlöttek rá.
Vett
néhány mély levegőt, s végül a hányingert jótékonyan, de nem kevésbé sürgetően
elnyomta a vizelési.
– Megkeresel,
ha végeztél?
– Inkább
neked kéne megkeresned engem, amíg nem késő.
– Míg
tisztulsz? Hiszen a gyónás zárkájában nem is lehet…
– Valóban
nem. Rajtad áll.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése