2015. szeptember 20., vasárnap

II. szakasz: Kísért a jövő 1.

Imádta ikerpengéit. Olyan sajátos ívek voltak – sajátosak, olyanok, mint ő, hiszen róla mintázták őket. Szabadidejében, mikor nem edzett vagy vadászott, szeretett bennük gyönyörködni pusztán az élvezet kedvéért – a kovácsmesterek szerint ez csak természetes… De akkor is muszáj még egy kicsit ajnározni őket! Hisz’ oly agresszívan kecsesek kard-megfelelői: keskenyek, mégsem törékenyek; gyilkos csúcsaik az ívek mentén elvarázsolnak és felsebeznek, ha nem figyelsz. Ők döntik el, mikor szabadulsz, s te összekaszabolva is szívből engedelmeskedsz.
Persze nem lett volna muszáj kardnak lenniük. Lehet bármi más vágófegyver, bárdtól a lándzsán keresztül egészen a vajazókésig – tényleg volt ilyen is! Elég kellemetlen. Na nem mintha az ilyen személyek olyan nagyon kard készíttetésre, pláne használatra adnák fejüket – hiszen az eszköz maga az illető természete.
De kanyarodjunk csak vissza e remek és oly szívszaggatóan halálos ív mentén a jelenbe: itt már nincs semmi. Az űzők arcvonala messze jár, nincs értelme csatlakozni hozzájuk. Amiért lemaradt az pontosan az, amiért a Rezervátum e máshonnanjára ébredt: a zsákmány.
Sokáig küzdött a vad, dicsőség volt vérével mosni a pengéket.
De most tovább kell lépni. Keresztül a trófeán, át a következő helyszínre, ahol újabb csodák és megannyi lény vár rá, köztük azzal, amit kimondottan neki szánnak.
Követni a kardok gyilkos ívét, futni rajta, majd apróra összemenve csúszni az élen, végül kiugrani a levegőbe, s ott szép nyugodtan hátradőlni és elaludni.
Belealudt a világba, bele önmagába.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése