2015. szeptember 21., hétfő

II. szakasz: A csőszív hatalma 1.

Magány. Az a fajta, amire nem lehet felkészülni, nem is próbálunk, nem is akarunk.
Elhagyatva belélegezni a létezés végeztével annak minden megmaradt értelmetlenségét: a tetemek máskor oly ínycsiklandó illata most felkavarja az üres gyomrot.
A testen kiütköznek a lelki megrázkódtatás, a sokk tünetei. Összetöpped, elsatnyul, elgyengül, s e semmit célzó folyamat gyorsasága közel áll az anyag átalakulási sebességének végső határához.
A lét olykor értelmetlennek tűnhet egy bizonyos intelligencia- és tudásszint fölött.
De hogy ennyire?
Fosmánt, a bánatában döglődő lendlégy nem akarta elhinni, csakhogy a tények magasról tettek őrá.
Mikor jön már el érte is a halál? Miért nem volt ő is a Lüktetőre kapcsolva? Ehelyett most itt vergődik, ráadásul fölöslegesen – már nincs ki meghallja, megvigasztalja. Rövid életének még kevesebb hátralevő részében a céltalanság tudata fogja gyötörni, és nem tehet ellene semmit, hacsak nem…
Valaki nyöszörgött.
Fosmánt kényelmesen magába roskadt elméjéhez képest hamar kitalálta, ki lehet az. És mivel csak nem pusztult el, úgy döntött, elnéz a még mindig fel-fel szakadó nyögések irányába, legalább ezzel is fogyasztva megcsappant energiatartalékait. Meg hát… mindegy.
Nem próbált meg repülni, ahhoz már túl gyenge volt. Így viszont egész sokáig tartott, míg kijutott a szuroksötét test-hegyek abszolút feketébe borult völgyei közül. Aztán ahogy kiért, a bánat elillant, vagy inkább elszívta valami, átadva a helyét valami idegenségnek, mely mégis tökéletesen köré simult.
A gyászoló tájon itt-ott pislákolt még egy-egy tüzecske: az Úrnő közvetett gyermekeinek égő tetemei vagy lángszórók őrlángjai. Éppen csak elegek a tájékozódáshoz, de a légynek itt már nem volt mitől félnie, kényelmesen, vagy ahogy tudott tipegett elgyengült lábaival, földön vonszolva kiürült, de így is súlyos potrohát.
A folyadék szaga alapján egy ideje vérben gázolt, megkorduló gyomra sikertelen puccsot hajtott végre dúcidegrendszerével szemben a célt illetően. Ellenállt a kísértésnek, bár már nem tudta, miért.
A következő pillanatban kitinhomloka pengve koppant a páncélon, mire az emberfajzat erőtlenül, szinte suttogva felhördült.
A lendlégy nem értette szavát, egy új, leegyszerűsített tudatosság lett úrrá rajta, mely így gondolkodott: Jól van ez így – mert így könnyebb lesz elvonulni, s hagyni a felébredt állati ösztönt, meg az elhanyagolt, eddig szinte fel sem ismert, de most maximális hőfokon izzó, bosszúállásért felelős dúcait, hogy tegyék a dolgukat.
Hogy aztán mi lesz?
Most már nem izgatta. Éhes volt, légy volt.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése