Magány. Az a fajta, amire nem lehet felkészülni, nem is
próbálunk, nem is akarunk.
Elhagyatva
belélegezni a létezés végeztével annak minden megmaradt értelmetlenségét: a
tetemek máskor oly ínycsiklandó illata most felkavarja az üres gyomrot.
A
testen kiütköznek a lelki megrázkódtatás, a sokk tünetei. Összetöpped,
elsatnyul, elgyengül, s e semmit célzó folyamat gyorsasága közel áll az anyag
átalakulási sebességének végső határához.
A
lét olykor értelmetlennek tűnhet egy bizonyos intelligencia- és tudásszint
fölött.
De
hogy ennyire?
Fosmánt,
a bánatában döglődő lendlégy nem akarta elhinni, csakhogy a tények magasról
tettek őrá.
Mikor
jön már el érte is a halál? Miért nem volt ő is a Lüktetőre kapcsolva?
Ehelyett most itt vergődik, ráadásul fölöslegesen – már nincs ki meghallja,
megvigasztalja. Rövid életének még kevesebb hátralevő részében a céltalanság
tudata fogja gyötörni, és nem tehet ellene semmit, hacsak nem…
Valaki
nyöszörgött.
Fosmánt
kényelmesen magába roskadt elméjéhez képest hamar kitalálta, ki lehet az. És
mivel csak nem pusztult el, úgy döntött, elnéz a még mindig fel-fel szakadó
nyögések irányába, legalább ezzel is fogyasztva megcsappant energiatartalékait.
Meg hát… mindegy.
Nem
próbált meg repülni, ahhoz már túl gyenge volt. Így viszont egész sokáig
tartott, míg kijutott a szuroksötét test-hegyek abszolút feketébe borult
völgyei közül. Aztán ahogy kiért, a bánat elillant, vagy inkább elszívta
valami, átadva a helyét valami idegenségnek, mely mégis tökéletesen köré
simult.
A
gyászoló tájon itt-ott pislákolt még egy-egy tüzecske: az Úrnő közvetett
gyermekeinek égő tetemei vagy lángszórók őrlángjai. Éppen csak elegek a
tájékozódáshoz, de a légynek itt már nem volt mitől félnie, kényelmesen, vagy
ahogy tudott tipegett elgyengült lábaival, földön vonszolva kiürült, de így is
súlyos potrohát.
A
folyadék szaga alapján egy ideje vérben gázolt, megkorduló gyomra sikertelen
puccsot hajtott végre dúcidegrendszerével szemben a célt illetően. Ellenállt a
kísértésnek, bár már nem tudta, miért.
A
következő pillanatban kitinhomloka pengve koppant a páncélon, mire az
emberfajzat erőtlenül, szinte suttogva felhördült.
A
lendlégy nem értette szavát, egy új, leegyszerűsített tudatosság lett úrrá
rajta, mely így gondolkodott: Jól van ez így – mert így könnyebb lesz
elvonulni, s hagyni a felébredt állati ösztönt, meg az elhanyagolt, eddig
szinte fel sem ismert, de most maximális hőfokon izzó, bosszúállásért felelős
dúcait, hogy tegyék a dolgukat.
Hogy
aztán mi lesz?
Most
már nem izgatta. Éhes volt, légy volt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése