Látta rajta az izzó, facilitáló feszültséget, ahogy minden
porcikája zsongva azon ügyködött, hogy minél nagyobb hatékonysággal
pusztíthasson. Azonban már nem maradt sokkal több benne. Talán alábecsülte az
Úrnő és a tőle elválaszthatatlan Élet hatalmát?
Csakhogy
e gyanú értelmetlenné vált, ugyanis az Úrnő akárhogy próbálta, képtelen volt
megérezni ellenfele félelmét, miközben tűzokádó csatlósai (az a két maradék) a
halálfélelem őrületében tomboltak, s joggal viselkedtek így.
De
Ő nem. Ez a… Ez az anyagon túli szörnyeteg! – lelt
rá valami fontosra az Úrnő.
A
támadás kurdarcának biztos tudatában keltett életre halott, de nem a vörös bárd
által véglegesen elölt anyaméhek alkotta csápokat, és eresztette rá őket a
betolakodóra. A tüzek sárga fényében is szürke alak mindet lekaszabolta
végtagpengéivel ívesen vagdosó, hatékony mozgásával. Lihegett. Tehát fárad.
Akármi is legyen, a testét el lehet pusztítani!
A
következő pillanatban a férfi követhetetlen sebességgel csapott tenyérrel a
földre, az így keltett miniatűr hangrobbanás valamennyiüket megzavarta – csak
az Úrnőt nem. De azért hagyta, hadd higgye el a másik, hogy sikerült, mire
rögtön mellkasába is vágódott a szinte súlytalan csatabárd. Opálosan vörös feje
körül halványan derengett a levegő, a felkavart évszázados porszemcsék vígan
röpködtek a lomhább pernyecafatok között. Ellenfele mereven fogta a fegyvert,
nem moccant, várt. Hiába a tűz, éles, kőszerű arcának még a lobogás játéka sem
tudott életet kölcsönözni.
Az
Úrnő a bőrén keresztül érezte, mennyire nem szokványos fegyverről van szó: az
Alkotók keze munkáját érezte rajta, emellett tulajdonosa, ura egyik
aspektusaként viselkedett, közvetítve annak akaratát és sok minden mást.
Belelátott a fejébe. És a Szükséges Rossz – ismerte meg most a nevét –
ezt nagyon is jól tudta.
– Hatásos
bemutatkozás – dicsérte meg az Úrnő gunyorosan. – Sok szempontból többet tudtam
meg rólad, mint szeretnék. De a lényeget nem láttatod. Elárulod?
– Hogy
egész pontosan kinek, és mi szüksége erre, vagyis arra, ott – intett fejével a
Lüktetőre –, számomra is rejtély. Én csupán teszem a dolgom.
– Megismerve
fajtád, fölösleges bárminemű további kérdés erkölcsi vonzatokról.
– Felettük
állok. Ahogy te is.
– Dühít
hasonlóságunk, valamint az, hogy mennyire értelmetlen téged gyűlölnöm.
– Pedig
nagyon igyekszel.
Az
Úrnő felkacagott, visszhangzó nevetése eleinte egy sereg énekesmadár kánonjára
hasonlított, végül mennydörgéssé mélyült.
– Kivennéd
belőlem a bárdod? Nagyon szép piros, meg minden, de kezd kicsit zavarni.
– Le
fogom vágni a fejed.
– Amilyen
gyors vagy, még a végén sikerülne is. De vajon mire lenne elég?
A
Szükséges Rossz kinyújtóztatta ujjait, majd visszakulcsolta a nyélre, de
válaszolni nem válaszolt.
– Van
ám egy hatalmas különbség közöttünk: az én testemnek nem lehet ártani ilyen
primitív módon.
– Ehhez
mit szólsz? – hallatszott egy reszelős hang távolabbról: az utolsó zsoldos.
– NE!
– rivallt rá az Úrnő és a Szükséges Rossz egyszerre.
Sokszínű
vér áztatta felhasogatott szkafanderét, sisakját elhagyta. Arcán mérgezés lila
csíkjait lehetett kivenni. Lángszórója nyugalmi tüze centikre pislákolt a
Lüktetőtől. Ólálkodott ugyan néhány megtermett szörnyeteg a környező
félhomályban, de nem merték megkockáztatni a támadást.
– Elteszem
láb alól a banyát, Szúró.
– Előbb
én téged – parancsnoka végig sem mondta, a zsoldos torkában késsel, páncéljától
lassítva, de hatalmasat csattanva feldőlt.
– Nézzenek
oda! – kommentált az Úrnő a sajátjára támadó Szükséges Rossz láttán. – Ugyan
fedd már fel lapjaidat, roppant kíváncsivá tettél!
– A
Lüktetőért jöttem. És a használati utasításáért.
– A
tudásom kell hát, s csak aztán akarod leszakítani, s vele együtt az én testemet
is gyökérzetéről.
Ellensége
biccentett.
– Utasítottam
valamennyi élőt, hogy szép lassan, kimérten tépjen apró cafatokra – osztotta
meg vele vidáman az Úrnő a neki szánt sorsot.
A
sötétség megelevenedett a Szükséges Rossz körül. A méreteket csak sejteni
lehetett, mely így még rettenetesebbnek mutatta az élet haragjának
megtestesüléseit.
Irtózatos
majomfej tolta be képét a csatabárd vörös fénykörébe. Vicsorgó pofáján
megszenesedve feketéllett a szőr. Homloktól fölfelé körben kilátszott rétegzett
koponyája – és ez nem sérülés nyoma volt.
A
másik oldalt egy vörös-fekete csíkos óriásdarázs jelent meg, testét fektetett
„U” alakban tartva közeledett előreszegezett, méregtől csepegő fullánkkal.
Sorra
következtek elfajult társaik, teljesen körülvéve leendő áldozatukat.
A
Szükséges Rossz szépen sorjában szemügyre vette mindegyiket, s közben
elismerően hümmögött. Tekintete végül visszatért a darázsra. Elvigyorodott.
– Hiányolok
valakit – fordult az Úrnőhöz. – Kis ízeltlábú barátod talán nem akar téged, meg
a Lüktetőt megvédeni? Kitalálom. Túl a dermesztő félelmén, melytől mozdulni is
képtelen, neki nem is kell küzdenie. Megteszik szörnyeteg gyermekeid. Ezek az
értelmetlen, üresfejű gyilkológépek. Egyszer használatosak. Ellenem kellenek,
aztán ennyi, kuka, mehetnek a komposztálóba.
– Csalódnom
kell, ha tényleg ezzel a szöveggel próbálod őket magadnak megnyerni. Már most
többre tartalak.
– Ígérem,
nem okozom csalódást. Csupán hangosan gondolkodom.
Megint
ráfogott a csatabárdra, mire annak feje semmivé szublimált.
– Igen,
szinte reméltem, hogy megpróbálod.
– Muszáj
vagyok. A kínhalál nekem sem kellemes.
Vakító
fényár sugárzott szét az egykori csatabárd fejének helyéről, a Szükséges Rossz
kihasználva a pillanatnyi zavart a rémségek gyülekezetében, olyan sebességgel,
ahogy csak talán ő tudott, felszökkent a magasba. A csontfejű majom
emberkoponyányi öklét így is alig kerülte el.
De
fent volt. Egyik kezével egy kiszögellésbe kapaszkodva lógott, másik markában
egy veszettül lüktető potroh vergődött.
– Bocsáss
meg együgyű életemnek, Életem – kesergett Fosmánt, a lendlégy, ki a böglyök
karmaiban sem rettegett még úgy, mint most.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése