A légúszó srác a lakhelyéül szolgáló égiváros, a IV-es Légvár
csővezetékein keresztül hallgatta a lányok fürdőjéből odahallatszó viháncolást.
Semmi különös: játékos visongásokkal megszakított, a csobogással versenyre kelő
visítozás. Egyszer, régebben történt itt valami olyan, ami talán kissé
túlmutatott az alapvető fürdés-funkción, és a vége nagyon hangosra sikeredett.
A fiút azóta is gyakran ostromolta a kérdés, hogy vajon melyik kettő (?)
lehetett az.
Alapból
nem ezért mászkált errefelé, noha most már nem lehetett letagadni: a
fürdőzéshez időzíti a szerelvények közötti mániákus csatangolást. De ez akkor
is csak kitérő lehetett, az irány egyszerűen: tovább.
Van
itt még mit megismerni – így szokta nyugtatgatni magát a
fémes útvesztőben, miközben sorra kerülte ki a már minden szögből megismert
csöveket.
A
lányok közben megtisztultak a valódi összecsapásra nevelő sikló-játék során
szerzett olajos izzadtságtól és a benne oldott mocsoktól. A srác utánuk szagolt
egy csövön keresztül, miközben frissen illatozva elillantak a fürdőből. Egy
szót sem hallott már, s eleinte azt hitte: nyitva hagyták az egyik csapot.
Miközben várt, azon kapta magát, hogy mászóhorgaival disszonáns, a gépezetektől
idegen, azok meghibásodását előrejelző ütemet ver az egyik csövön. Nem lelte
meg az ihlet forrását, pedig úgy érezte, nagyon is célzatosan dobol.
Miközben
így szórakoztatta magát – a rendszer alapvető, errefelé egyébként csendes működésének
sistergős nyöszörgését leszámítva –, elhalt minden hang. A csobogás hiánya
negatívan susogta a másik jelenlétét.
A
fiú közelebb hajolt a csőhöz. Valami vibrált. Rányomta fülét a hideg fémre.
– Adj
jelet! – zengett a fémes-nedves hang. – Kérlek!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése