Beitta félelmüket a természetellenestől, keresztül zavarta
testén az Élettel létesített megfoghatatlan kapcsolódási pontig, hogy aztán az
tépje- és porlassza szét, majd semmisítse meg a legelemibb szinten a
fenyegetést.
A
természetes lét határain belül vett nyugalom és szabadság tért vissza nyomában
e zordon vidéken – mások talán kihalt, kietlen tájként jellemezték volna, de ő
látta, tudta, érezte az élet millió formáját. E hely éppolyan tökéletes lenne,
mint a legbujább őserdő…
Ha
nem lennének a betolakodók!
A
Lüktetőt akarják – mi mást? De vajon mi a szándékuk vele?
Miközben
kecsesen, fáradhatatlanul futott, önkéntes, bátor kis útitársa, a futár
lendlégy ott dongott körülötte. Meglepően eszes jószág volt – ő is hasonló
dolgokon járatta dúcidegrendszerét.
És
aggódott.
Az
Úrnője közelében! Annak társaságában, aki valamennyi élő érzékeivel,
képességeivel rendelkezett. Mindent megtehetett, amit akármi más e világon, és
semmitől sem félt.
A
lendlégyre pillantott. Éppen szőrös kis nyelv-szívókáját szörcsögtette a
levegőbe – beszáradt neki, ha nem csinálta ezt időnként. Úrnője tekintete
megakasztotta szájhigiéniája rendezése közben.
Szörcs
– törte meg önkéntelenül a beállt csöndet a rovar egy kósza, a befejezetlen
tevékenység kikényszerítette kifújással.
– Mi
az, mit megtapasztaltál, de szorongásod elfojt, Fosmánt? – tudakolta
légy-nyelven az Úrnő.
– Gonoszságot
éreztem, Életem – vallott búsan lassuló potroh-lüktetve a légy, miközben úrnője
karjára telepedett.
– Máshonnani
betolakodóknál ez nem ritka, apróságom. Ezért is baj, hogy a Karámon kívül
jutottak. Minden bizonnyal nem egy átlagos átébredővel van dolgunk.
– Ezt
is tudom, én Életem. De volt velük valaki. Talán az, akiről beszélsz, mert ő
sem volt éppen átlagos. Velejéig romlott, vagy még azon is túl. Mikor a szemébe
néztem, önmagam legrosszabbjára ismertem. Amivé lehetnék.
– Mit
láttál?
– Sosem
hittem, hogy egy magamfajta lénynek – egy légynek – ekkora szerepe lehet. Még
ha pusztító is.
– Tetszett?
– Sosem
gyűlöltem semmit annyira, mint magamat, amiért igen.
– Elhoztál,
és ez a lényeg.
– Elhoztalak
– értett egyet idegesen döngicsélve az állat. – De vajon én, Fosmánt, a
lendlégy akartam-e így, vagy az, akivé váltam a találkozás után? Mi van, ha
romlásba taszítalak?
– Hidd
el nekem, mint az élőket legmagasabban ismerő megállapítását: kiálltad a
próbát, kicsinyem. Ne aggódj magadért, s legfőképp értem ne! Az, amit látsz:
szolga, báb csupán.
– Szolga
vagy báb?
– Éleslátásod
meghazudtolja összetett szemed!
A
légy szárnyverdesése magas hangra gyorsult – nevetett.
Nagyon
okos ez a légy!
– A válasz: kicsit ez, kicsit az. Mikor mire van
szükség – az Úrnő hangja elkomorult, ahogy felvett egy pernyéssé-porhanyóssá
szenesedett, serdülő manónyulat, mely még a lendlégy ízlésének is túlságosan
megpörkölődött. – És bennem semmi sem drága olyankor, mikor az Élet önmagát és
ezáltal mindannyiunkat óvja.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése