2017. április 22., szombat

Saltlands játék kiosztó

A Board Game Caféban végre sor került a Saltlands társasjátékok kiosztására!
 Ki is lehetett próbálni...
 
Az aláírást is egész jól begyakorolhattam : )


2017. április 15., szombat

Saltlands játék átvétel a Board Game Caféban!

Végre megérkezett a Saltlands! Csütörtökön 16:00-tól a Board Game Caféban lehet majd átvenni, ugyanitt ki is tudjátok próbálni a társast!

Hozok pár csomag Saltlands regényt, filc is lesz nálam, gyertek! : )


2017. március 26., vasárnap

Saltlands – Délibáb

Olvastam valami szanaszét rágott könyvben egy vad sivatagbolygóról és hasonszőrű bennszülötteiről. A lakosoknak olyan pöpec ruhájuk volt, hogy azzal visszanyerték az utolsó csepp nedvességet is, amit kiizzadtak, vagy amit más, még annyira sem nemes úton bocsájtottak ki. Gusztustalanul hangzik, de közel az idő, mikor kész lennék a saját húgyomat vedelni és a ganémat facsarni. De inkább olyan ruci kéne nekem is, mint a könyvben. Kár, hogy még annyink sem maradt, amennyi nekik, pedig ők sem voltak eleresztve…
Egyre kevesebbekben, de azért még fel-felvetődik a kérdés: miért van ez? Ez a semmi. Ez a kietlen, hullaszínű pusztaság. Hiszen látják a rozsdaette hajókat, egy-két part menti város üszkös romjait, vagy a megmenekített technikai eszközöket. Biztosan volt valami.
Valami volt, elvégre csak nem ide alkottak minket, csak nem ide szórta le időtlen időkkel ezelőtt az első ember-magvakat a jó, de annál szeszélyesebb Beaufort! És miért ilyennek teremtettünk volna, képtelenül sokáig, vitorlás nélkül meglenni a sivatagban? Izgágák vagyunk, viszont nincsenek púpjaink a vándorláshoz, mint a tevéknek. Igaz, tevék sincsenek már. A Sóság végzett velük. Mi viszont megmaradtunk.
A végidőkben a könyökén jött ki mindenkinek az éghajlatváltozás: nyáron átlagban kétszer kellett szervizt hívni a légkondicionálókhoz, a tél hidege ellen középkori várakat megszégyenítő falvastagságú bunkerekbe bújtunk. Aztán ott a kicsit később érkező, de nyolc milliárd után már igencsak égető édesvíz-kérdés, mely nagyobb népvándorlásokat indított meg, mint azelőtt bármilyen hadvezér vagy politikus.
Mire észbe kaptunk, fű helyett homokba haraptunk, s azóta is ez az egyik leggyakoribb halálnem. Szegény legelő jószágok, velük duplán kicseszés! Nekem még meséltek tengerről, de látni már csak hamis változatát láttam: délibábot, olyat, mint az, ott. Tudom, hogy átver, mégis elindulok felé, mert nincs más – kár volt eljátszanom az otthoniak bizalmát! Pedig én csupán visszaadtam a kölcsönt… Az engem kitagadók csak annyit mondtak: „Ezt olcsón megúsztad. Ne drágítsd meg azzal, hogy visszajössz!”
Ahogy annak idején dominóként dőlt össze minden, törvényszerű volt, hogy kitört néhány háború is – ahogy az emberek, úgy az országok is néha így vezetik le a feszültséget. Sőt, elcsattant néhány atomtöltet is – ám a megjósolt nukleáris holokauszt elmaradt. Valaki vegyi fegyvereket vetett be, más a biológiaira esküdött. Lassan már nem maradt egy talpalatnyi föld sem, ami ne szenvedett volna valami emberöltőnyi távlatban szemlélve helyrehozhatatlan kárt.
Otthonom, a Sóság is ékes példája ennek. Sósivatag, melynek vizét felitta a felperzselt, széttöredezett föld. Csakhogy ez nem jelenti azt, hogy nekünk befellegzett volna. Beaufort megmaradt nekünk. Rendelkezésünkre bocsájtotta a szelet, a világ legszeszélyesebb jószágát, mi pedig kerekeken gördülő vitorlásaink mögé fogtuk be azt. Bezzeg az otthoniak még egy vitorlást sem adtak nekem búcsúzóul! Viszont a délibáb tetején mintha úszna egy… Akarom mondani: rebeg egy. A Sóság gúnyolja nyomorom!
Az Apokalipszis azonban több, mint optikai csalódás. Más kérdés, hogy a hanyatló civilizáció is döcögött sokáig, ha nem is suhant úgy, mint egykori mágnesvasútjai. Az energiaéhsége ugyanakkor nem akart csökkenni – mint a beteg, aki nem hajlandó szembenézni a testét pusztító gyilkos kórral, nem hagy fel romlást hozó régi életvitelével. Nem látja a nagyképet, csak azt, amit rövid életéből adódó még rövidebb felfogása lehetővé tesz.
A délibábon úszó vitorlás önmagát meghazudtolva növekszik, ahogy közelítek felé – olyan jól esik hinni benne, abban, hogy elértem a legendás tengerpartot. Pedig tudom: a szomjúság hiteget csupán. Erre egy emberalak emelkedik fel a vitorlásból – lehet, hogy tényleg nem délibábról van szó?! Reménykedni ezzel együtt – tudatosan – nem merek. A Sóságon öreg hiba lenne. Semmit ne fogadj el! Lábaim mégis futni kezdenek.
Az energia mindenhatóságába vetett hit nem bizonyult elegendőnek, sőt vissza is ütött: a problémák nem oldódtak meg elég hamar, a növekvő különbségek miatt összességében csak súlyosbodtak. Kívülről nagyjából úgy festhetett, mintha a világ visszafelé haladna az időben, ahogy a néhány évtizede még fényárban úszó éjszakai Föld városai szórványos kis tábortüzekké halványultak. Velük együtt az emberiség előtt is kezdtek elhomályosulni a hosszútávú célok, végül pedig szinte minden olyan, ami túlmutatott a következő éven.
Elhasalok, talán nem is rosszkor. Hatalmas hullám közelít a vitorlás felé – még messze van a valószerűtlen jelenség, de éppen hihetetlen mivolta miatt tűnik helyénvalónak a távolságtartás. A vitorlást beborítja a porszínű permet. Én félig a homokba süppedve várom a végkifejletet.
A civilizáció mélyebbre süllyedt, mint a legsötétebb korokban de ezzel együtt működött! S ha ennyitől sem omlott össze, mi jöhet még? kérdezhetjük. Ahogy az ember szinte epedve várja az utolsó, hatalmas szöget tulajdon koporsóba, úgy marad el a végső csapás. Céltalanul agresszív idegenek? Bibliát megszégyenítő sorcsapások? Megtébolyodott Nap? Meteorit? Világot megrendítő kataklizma, mellyel szemben tehetetlen az egész emberi civilizáció? Ugyan már!
A vitorlás megáll, ferdén, mintha csak megfeneklett volna. Nem szökhet el a vihar elől. A víztömeg beborítja, alig látom a tajtéktól. Négykézláb, utolsó erőmmel kúszok felé. Nem süllyedhet el! Kell nekem! Köhögök a kezemmel felvert, bőrömet pirosra égető portól. Kell!
Évtizedek, ha nem évszázadok szorgos munkája ez a fullasztó, maró semmi. Mi magunk voltunk a kataklizma. Mint ahogy minden tisztességes bolygószintű változáshoz – legyen az jégkorszak, vagy annak ellenkezője –, úgy idő kellett ahhoz is, hogy az emberi faj kifejthesse hatását az élőhelyére. Szétnézve sóteknőkben párolgó pocsolyákkal tarkított, sivárnál is sivárabb világunkon, bizony eltölti az embert a perverz büszkeség: tanulhatna tőlünk bármelyik sorscsapás!
A hallucináció teljesen szertefoszlik, nincs víz, nincs megváltás. Ez ismét csak a Sóság. Nem érdekel. Felkapaszkodok a vitorlás kerekei segítségével a dekkre, mire a kezem megcsúszik. Egy pillanatra ismét elönt a remény hőségben is kellemesen meleg hulláma – csak hogy rögtön el is párologjon: ez nem víz. Hanem vér. Valaki még e pusztaságon is talált pusztítani valót! És most már azt is látom, hogy az előbbi porfelleget nem a képzeletem, de nem is egy homokvihar korbácsolta fel. Egy kisebb sereg, zajosak, füstöt okádnak. Kik lehetnek, és mit akarnak tőlünk? Elnézve sósági testvérem fogatlanított állkapcsát, a kifosztott, vászna szaggatta, homokba ragadt vitorlást, talán nem is baj, hogy példát veszek a világról. Eldőlök a forró, de valahogy megnyugtató dekken. Bevárom a szomjhalált megfeneklett reményemen.
 
Ha érdekel egy regény a sóságiak túlélésért, s egyben az álmaikért folytatott harcáról, megismerve az őket menekülésre kényszerítő, megállíthatatlan sóvárgó-hordát:

2017. február 26., vasárnap

Saltlands – Isten Után – már nyomtatottan is!

Most már nem csupán e-könyv, hanem nyomtatott formátumban is elérhető a Saltlands – Isten Után!